(hallgasd:#)
Nem vagyok
jól...Nagyon nem!
Nem tudom mi az oka, de érzem, hogy kezdem feladni. Kezdem feladni, hogy minden
nap azt mutassam a külvilágnak, hogy jól vagyok. A sok hamis fárasztó mosoly és
jókedv kezd a terhemre lenni. Nem tudom, hogy pontosan mitől nem vagyok jól,
nem tudom, mikor fog elmúlni, és azt sem tudom hol kezdődött. Talán ott, amikor
négy éves voltam és az apukám úgy döntött inkább az alkoholt választja a család
helyett. Az akkor hat éves bátyám Youngbae jól viselte, ő még most is jól
viseli. Túl tudta tenni magát apánk hibáján. Én nem, mai napig nem tudom
elfogadni, hogy az, aki számomra a mindent jelentette édesanyámmal együtt,
elhagyott, ráadásul ilyen fiatalon. Az már csak újabb késszúrás volt, amikor
felnőtt fejjel meg tudtam, hogy ő engem soha nem szeretett, és csak azért, mert
lány lettem. Nem nyúlt hozzám undorral nézett rám és ez a mai napig nem
változott. Én még mindig tartom vele a kapcsolatot, de minek?? Nem tudom, hogy
azért érzem-e magam ennyire semminek, mert Jiyong kegyetlenül átvert és én még
mindig nem tudtam elengedni, és még mindig szeretem? Talán. Vagy az okozza ezt
a hatalmas ürességéét bennem, hogy tavaly egy olyan dolog történt velem, amit
még a legnagyobb ellenségeimnek se kívánnék...megerőszakoltak és ezen nem tudok
túl lépni. Vagy az, hogy senkinek semmi nem jó, amit én teszek, vagy mondok?
" Erre se voltál képek!"..." Miért nem vagy olyan, mint a
bátyát?"…" Egyszer nem tudnál végre valamit jól csinálni?". Vagy
az, hogy szeretett testvérem Youngbae is folyamatosan piszkál?" Kövér
vagy!"..."Nem fogsz kelleni senkinek! Egy semmi vagy!" És talán
igaza van. Vagy attól félek, hogy Dony aki nem rég lépett az életembe egy újabb
csalódás lesz számomra? Folyamatosan lefújja a randikat, amit amúgy ő
kezdeményez. És én naiv kislány mindent elnézek neki. Mert bizakodok, Bízok
abban, hogy ő talán segíteni tud, hogy talán neki fontos leszek. És minden
egyes alkalommal, amikor lefújja a randikat, még egyet és még egyet fordul a
szívemben a kés, ami már évek óta ott van. És olyankor jövök rá, hogy neki se
vagyok elég jó. De persze, hogy is hihetném el,hogy neki jó leszek,amikor a
saját apámnak nem voltam elég jó, és ez egy lány életében hatalmas érvágás.
Hogyan bizonyítson egy másik férfinak, mikor még az apját se tudta meggyőzni,
hogy márpedig ez a lány ér valamit. Érdekes, de talán, azért mert benne van az
utolsó reményem. Meg a barátaimban, akikért tűzbe mennék. Van köztük olyan is
akivel még egyszer sem találkoztam személyesen, de gondolkodás nélkül meg tudok
bennük bízni.. Ők tartanak engem életben. Persze attól is rettegek, hogy egyszer
ők is elhagynak, és akkor teljesen egyedül leszek. Nem tudom, meddig bírom még.
Számtalanszor fordult már meg a fejemben undorító és önző dolgok. Ugorjak le a
tetőről? Adagoljam túl magam? Vágjam fel az ereim? Ugorjak le a hídról?
Nem...még ehhez is túl gyenge vagyok. Nem vagyok jól, és úgy érzem már nem is,
leszek! El akarok tűnni, hogy semmi gondom ne legyen. Ezeket, a problémákat nem
tudom már megoldani. És ezen már egy pszichológus se tudna segíteni. Rajtam már
nem lehet segíteni. Örökre ilyen maradok. Soha nem lesz már őszinte a mosolyom.
Soha nem leszek már boldog. Vehetnénk ezt egy búcsúlevélnek is, de nem vagyok
elég bátor, hogy véget vessek szánalmas életemnek. Jiyong, Dony, Youngbae,
apukám, anyukám, a barátaim. Talán már ők is kevesek lennének ehhez. De nem
bánom. Beletörődtem, és ezzel nekem együtt kell, hogy éljek. Nem vagyok jól. Soha nem voltam jól és nem
is leszek jól.....
